Ma délután a Keletinél találkoztam egy barátnőmmel, de hétvégén persze, soha nem tudom kiszámolni, hogy mennyi idő az út, így természetesen 20 perccel korábban értem oda.

Feljöttem a metrótól, ahol mostanában egy idősebb bácsi szokott hegedűn játszani. Mindig megállok előtte, szeretem hallgatni. Megálltam az egyik oszlopnál, onnan figyeltem a Művész urat - Vivaldit játszott -, néztem ahogy az emberek elmennek előtte, néha valaki odadobott neki egy-egy apró pénzt, de igazán még csak azt sem nézték, hogy a hegedű tokban landolt e. A zenére pedig egyáltalán nem figyeltek. Jött egy kisfiú a nagymamájával, akik már szintén majdnem tovább sétáltak, de a kisfiú elkezdte visszafelé húzni a nagymamát, azt mondta, Ő hallgatni szeretné a zenét. Odasétáltam én is hozzájuk, a kisfiú csillogó szemmel figyelte a hegedűs ujjakat, suttogva kérdezte a nagyamájától: "Mami, hogy adja ki a bácsi ezt a hangot?" A bácsi kedvesen leguggolt hozzá, és megmutatta, hogyan szólal meg a hangszer, teljesen elvarázsolva ezzel a kisfiút, és bevallom engem is. Közben próbáltuk megtudni a bácsi nevét, de mosolyogva csak annyit mondott, hogy nem a neve a lényeg, hanem a zene.

Amikor véget ért az oktatás felállt, rám nézett, majd mosolyogva a csuklómra mutatott a vonóval: "Játszom Önnek valamit!"

...hát sok mindent hallottam már életemben, rengeteg feldolgozást, de ez mind közül a legszebb volt. A hegedűn az Eddától az Érzés refrénje szólalt meg. Ekkor már értettem, hogy miért mutatott a csuklómra... észrevette az Eddás karkötőmet. Néztem ahogy az ujjai mozognak a húrokon, ahogy lehunja a szemét, és teljesen átadja magát a zenének. 

Amikor leeresztette a hangszert, csak álltam ott, és szinte megszólalni sem tudtam, mindössze annyit tudtam mondani, hogy: "...ez Edda volt..."

Erre a Művész úr egy mindent tudó mosollyal az arcán bólintott: "Hölgyem, én csak komolyzenét játszom!"