Megjelent a zenekar 33. albuma.

A dalokat a megjelenés előtt már publikálták, s bár hatalmas volt a kísértés, nem hallgattam meg, türelmesen kivártam, hogy a kezemben tarthassam a lemezt. Tegnap reggel családi program lett az út a MOL kútra, izgatottan kerestem a szememmel, féltem, hogy nem lesz még, alig vártam, hogy hallhassam.

Gyorsan haza, be a lejátszóba, fülig érő vigyor, kapkodtuk ki egymás kezéből a szövegkönyvet, majd jött az első döbbenet...

(és ezt még legalább 20 másik követte)

Hallgattam sorra a dalokat, és vártam legalább egyet (egyetlen egyet a 22-ből!!), amitől libabőrözve borzongok aminél látom magam előtt, hogy egyként felugorva tombol a tömeg... de sajnos egyelőre nem találom ezt a dalt. Vagy várjatok csak, dehogynem! Hiszen rögtön az első dalban azt mondja Attila, hogy "Hórukk, hát ugorjunk!"! Azt hittem, ilyesmit csak a játszótéren mondanak a gyerekeknek. No, sebaj, a kisfiam biztosan szeretni fogja!

A Dalok a testnek album, ami a "zúzósabb" (ezt erősen idézőjelben kell érteni) dalokat tartalmazza, kicsit "hooligans"-es lett, az Eddához olyan kis "tötymörgős" (van egyáltalán ilyen szó?) nóták ezek.

Sok dalban visszacseng egy-egy régebbi dallam, néhol olyannyira, hogy hirtelen más szöveget vártam, amikor Attila énekelni kezdett. Elhiszem, hogy nehéz megújulni ennyi kiadott lemez, dal után, de azt hiszem, hogy van az a pont, amikor ezt már nem érdemes erőltetni. Igen, kicsit erőltetettnek, fáradtnak, fásultnak érzem az albumot.

Nem értem, miért merülne fel bárkiben több mint 40 év után, hogy ki ez az öt ember, így az egyik dalban erre irányuló kérdést sem értem. A válasz erre - a zenekar szerint - hogy "Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet!". Szomorúan mar bele a szívembe ez a hatalmas kontraszt, mert bármennyire is próbálják ezt belénk sujkolni, az új album egyetlen pillanatnyi "mivagyunkaRock" életérzést sem tartalmaz.

Nosztalgiaalbum.

Visszatekintés a régi, szép időkre, amikor még mi voltunk a rock és mi voltunk az élet. Egy dalban ez még elmegy, de háromban...soknak érzem.

Megdöbbenve hallgattam, hogy 2018-ban ismét divatba hozták a dalok végének lehalkítását, azt gondoltam, hogy Magyarország négy legjobb rockzenésze ezt azért másképp is meg tudná oldani.

Az albumot végighallgatva meg sem lepődtem azon - sőt, utólag bölcs döntésnek tartom -, hogy Attila elárulja, hogy a nevük Edda művek, mert a dalok alapján már nem voltam benne biztos, hogy őket hallgatom.

A lírai album jó lett. Hallgatható, ahogy persze a másik is, ha nem Eddát vár az ember lánya (vagy fia). A borzongva libabőrözés ezen a lemezen megérkezett, egyetlen dal formájában, ami a 22 új dal tekintetében nem is olyan rossz arány. :)

Egyetlen hónap van az Aréna koncertig, ahol Eget-Földet megrengető előadást várok, új dallistával, új műsorral, mert e nélkül már "hamisnak hallom a régi dallamot".

A szívem összeszorul, hogy ezt kellett írnom, hallgassátok "jóra" az új albumot!