Azt hiszem én mindig valahol ott veszítem el a nyugalmamat, amikor a különböző bejegyzések, cikkek alatt elolvasom a hozzászólásokat.

Azt olvashatjuk ma a Blikkben, hogy Attilának szívgyógyszert kell szednie, de szerencsére már sokkal jobban érzi magát.

Elolvastam a cikket, és egy mosollyal nyugtáztam, hogy "Szuper, Attisunk hamarosan visszatér!", de aztán meglátom, hogy már 42 komment van a poszt alatt, már nyúlok is az egér után, hogy rákattintsak, pedig érzem, hogy nem kéne - soha nem kéne - de mintha megtörténne magától... mert hát azért mindig van még egy utolsó remény, hogy az emberek egy hangyabokányit megváltoztak. De nem... mindig csalódnom kell.

Biztosan egészen egyedi emberke lehetek, de amikor valami olyat látok, ami számomra teljesen érdektelen, egyszerűen csak fogom, és tovább görgetem. Nekem azt tanították otthon, hogy más kárán bizony nem szórakozunk, maximum csak akkor, ha az illető is velünk nevet. 

Ahogy így tüzetesebben végigolvasom a kommenteket, 3 részre lehet osztani a hozzászólókat, úgyhogy nosza, tegyük is meg gyorsan:

1. UFO-tábor: Ebbe a kasztba sorolnám azokat, akik szerint Attist ismét az UFO-k vitték el, s ezt olyan erősen bizonygatják minden egyes bejegyzés alatt - tartalomtól függetlenül -, hogy szinte már látni is vélték azt a bizonyos repülő csészeljat. Néhányan azért már reménykednek abban, hogy Attila "más univerzumból érkezett barátai" majd hoznak neki gyógyszert - na Ők talán még menthetők, bár rezeg a léc, könnyen átbillenhetnek a sötét oldalra.

2. Én is szedek szívgyógyszert, 'oszt akkó mivan? -tábor: A második csoport az, aki nem érti, hogy ha Pataky Attila és a mélyen tisztelt, kedves kommentelő is szed szívgyógyszert, akkor miért előbbiből lesz hír, s az ő szívgyógyszerének adagolásából miért nem. Hát azért, csókolom, mert az talán kevesebb embert érdekel, a szomszéd Bözsi néni meg már úgyis tud róla. A "kit izgat, mással is sok sz*r történik, mégsem írják meg" kommentre pedig csak annyit, hogy de... megírják... de 'mindenki nyugodjon le a p****ba', kizárólag azért írják meg azt is, hogy ezt a kommentet egy Ctrl+C, Ctrl+V-vel be lehessen illeszteni majd oda is.

3. Mindenki aki késztetést érez a kommentelésre, s tán még a szíve is helyén van - tábor: Végül, de persze nem utolsó sorban van egy egészen apró csoport is (ami nem is olyan apró, de teljesen normális módon nem kívánnak mindenhol kommentelni, megjelenni, így kisebbnek tűnhet), akik tisztában vannak azzal, hogy mindenki 'emberből' van, tán még Attila is (bár ezzel az 1-es csoport biztosan vitába szállna), és senkinek nem jó, ha kórházi kezelésre szorul. Senkinek. 

Mindenki egészen nyugodtan sorolja magát a különböző csoportokba kedve szerint, reméljük az utolsó lesz a legnagyobb.

Mindenesetre ismét levontam a tanulságot a kommentekből: ha nekem rossz, akkor dögöljön meg a szomszéd lova is, ez itt a lényeg! Jah és persze, óva intenék mindenkit a kommentek olvasásától, mert a nyugalom megzavarására alkalmas mondatokat (nevezzük gondolatoknak) tartalmazhat.

...én meg itt a kis véleményem közlése közben, csak tovább dúdolom, hogy "amíg Ők szólnak, mi boldogok vagyunk..."

 Jah... és persze erre is van egy Edda szám:

"...a bolond tudom én vagyok jól tudom, igen, Ti vagytok a normálisak, oh jajj nekem. Ti vagytok a hatalmasak, jól tudom, igen, de amiről Ti álmodtok, az az én életem!" ;)

Napról napra olvasom a különböző bejegyzéseket, melyek Attila betegségét, állapotát, hogylétét taglalják. Napok óta olvasom a rengeteg jókívánságot, az újonnan létrehozott csoportokat, a kezdeményezéseket, hogy lepjük meg Őt valamivel, hogy tudja, hogy ott vagyunk mellette.

...s ezeket olvasva mindig elkalandozik kicsit a gondolatom...

Attila 41 éve ott van elöl, nem pihent egy percet sem, jöttek a dalok, jöttek az albumok, jöttek a koncertek... mi pedig mentünk, ott voltunk mindenhol, mentünk akkor is, ha rengeteget kellett utazni érte, értük. Biztos vagyok abban, hogy nem ért mindenki egyet a látásmódommal, de én azt gondolom, hogy Attisnak most pihennie kellett egy kicsit, és mindannyian tudjuk, hogy erre egy nátha nem elég, azt egy vállrándítással félresöpri. :)

Nagyon sok olyan zenekar van 'kishazánkban', melynek rengeteg követője van, de a mi esetünket picit másnak érzem (bár tudom, hisz sokan mondják, én elfogult vagyok). Az Edda táborhoz tartozni, Eddásnak lenni ma ugyanúgy egy életérzés, mint 30-40 évvel ezelőtt volt.

...s ezzel talán meg is találtuk a legnagyobb ajándékot Attisnak, hogy újra töretlenül "ott leszünk majd mind, ha eljön az óra, ott leszünk majd mind a hívó szóra". Ha mindenki, a legkissebbtől a legnagyobbig, a legfiatalabból a legidősebbig, azok, akik csak egyetlen dalát szeretik, s akikben él az összes nóta, egyszóval mi, EDDÁSOK gondolunk rá egyetlen percet is, azt érezni fogja, ebben biztos vagyok.

Tudjátok, hogy mindenre van egy Edda dal, de most inkább "csak" Attist idézném:

"...akinek van kedve, az egy pillanatra fogja meg a másik kezét, és küldjön neki szeretetet, boldogságot, egy boldogabb jövendőt. Ha mi akarjuk - így, ennyien -, akkor ez meglesz..."

Ma hajnalban olvastam egy cikket, mely szerint Pataky Attila leégette magát a Mokka élő (!!) adásában. Sajnos ezúttal nem tudok elmenni szó nélkül a cikk mellett, de még a műsor mellett sem.

Valamiért olyan gyönyörű világban élünk, hogy ha valaki kimondja amiben hisz, azt bizony megkövezik. Nem, nem csak azok, akik nem értenek vele egyet, akik esetleg mást gondolnak, hanem nagyon sokan azok közül is, akik egyszerűen csak nem akarnak kilógni a sorból.

Attilát sokszor kérdezik a mindenféle összeesküvés elméletekről, manipulációkról, de hát kérdem én, hogy ami ebben a műsorban történt, az nem egyfajta megvezetés, formálni akarás volt? Patakyt azért hívták meg ebbe a műsorba, mert nagyon jól tudták, hogy nem fogja véka alá rejteni a véleményét, még akkor sem, ha már nem is annyira a kondenzcsíkról van szó, hanem egyértelműen arról, hogy ’hülye vagy, barátom’.

Őszintén hiszek a média erejében, és azt gondolom, hogy egy műsorvezető (nevezzük riporternek) nem mondhatja azt, hogy „Attila, ez hülyeség”, hiszen ezzel befolyásolja a nézők, olvasók, hallgatók véleményét is. Bár igaz, miket beszélek, ez nem épp egy információval teli műsor volt, sajnos sosem az.

A másik dolog, amit nem értek, és ezt viszont már sajnos tényleg nem tudom elfogadni, hogy vajon azáltal, hogy valaki hisz valami olyan dologban, amiben az emberek egy része nem, akkor az ő életének munkássága emiatt kevesebbet fog érni (egyesek szemében)? Miért kérdezik tőlem, amikor Edda koncertre megyek, hogy „Ufók is lesznek?” vagy  mondják, hogy „Csak el ne raboljanak a földönkívüliek!”. A kérdések után és ’kedves’ figyelmeztetések után mindig illedelmesen mosolygok egyet, tudomásul veszem, hogy ezek az emberek már engem is hülyének néznek, amiért Edda koncertre megyek, majd szépen elköszönök. Pedig azért vagyunk néhányan országszerte, akik elmegyünk ennek a ’bolondnak’ a koncertjére, nem is gondolnátok mennyien. (Az egésznek a legalja pedig az, akik már engem is becsmérelnek, ha megtudják hogy EDDÁS vagyok… - bizony, csupa nagybetűvel!)

Tudom, ez meglepő, de nem szoktunk ’UFOzni’ a koncerteken. Egész egyszerűen azért, mert nem oda való. De ha egyszer mégis megtörténne, akkor sem bánkódok majd, legalább több hely lesz az első sorban… ;)

De hogy rövidre fogjam a dolgot, erre a mai cikkre is van egy EDDA részletem:

„…mindenki figyel, csak figyel, hogy mikor tévesztem el”

Ma délután a Keletinél találkoztam egy barátnőmmel, de hétvégén persze, soha nem tudom kiszámolni, hogy mennyi idő az út, így természetesen 20 perccel korábban értem oda.

Feljöttem a metrótól, ahol mostanában egy idősebb bácsi szokott hegedűn játszani. Mindig megállok előtte, szeretem hallgatni. Megálltam az egyik oszlopnál, onnan figyeltem a Művész urat - Vivaldit játszott -, néztem ahogy az emberek elmennek előtte, néha valaki odadobott neki egy-egy apró pénzt, de igazán még csak azt sem nézték, hogy a hegedű tokban landolt e. A zenére pedig egyáltalán nem figyeltek. Jött egy kisfiú a nagymamájával, akik már szintén majdnem tovább sétáltak, de a kisfiú elkezdte visszafelé húzni a nagymamát, azt mondta, Ő hallgatni szeretné a zenét. Odasétáltam én is hozzájuk, a kisfiú csillogó szemmel figyelte a hegedűs ujjakat, suttogva kérdezte a nagyamájától: "Mami, hogy adja ki a bácsi ezt a hangot?" A bácsi kedvesen leguggolt hozzá, és megmutatta, hogyan szólal meg a hangszer, teljesen elvarázsolva ezzel a kisfiút, és bevallom engem is. Közben próbáltuk megtudni a bácsi nevét, de mosolyogva csak annyit mondott, hogy nem a neve a lényeg, hanem a zene.

Amikor véget ért az oktatás felállt, rám nézett, majd mosolyogva a csuklómra mutatott a vonóval: "Játszom Önnek valamit!"

...hát sok mindent hallottam már életemben, rengeteg feldolgozást, de ez mind közül a legszebb volt. A hegedűn az Eddától az Érzés refrénje szólalt meg. Ekkor már értettem, hogy miért mutatott a csuklómra... észrevette az Eddás karkötőmet. Néztem ahogy az ujjai mozognak a húrokon, ahogy lehunja a szemét, és teljesen átadja magát a zenének. 

Amikor leeresztette a hangszert, csak álltam ott, és szinte megszólalni sem tudtam, mindössze annyit tudtam mondani, hogy: "...ez Edda volt..."

Erre a Művész úr egy mindent tudó mosollyal az arcán bólintott: "Hölgyem, én csak komolyzenét játszom!"

Napok óta azon gondolkozom, hogy vajon mennyire fontos az, hogy minden dalt, minden egyes mondatot kívülről tudjunk. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy tudnátok olyan Edda nótát mondani, amit nem fújok kívülről, akár álmomból felébredve is. Mindössze arról van szó, hogy vannak azok a dalok, amiket talán gyerekkorunkban hallottunk először, amik kicsit talán másképp maradtak meg bennünk, mint ahogy az eredeti szöveg szól. Sőt, nem egyszer találkozunk olyan esettel is, amikor az idő múlásával már kicsit más szavakkal hallhatjuk a dalokat. 

Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy nem az a lényeg, hogy ki mennyire pontosan énekel a koncerteken, hanem inkább az, hogy milyen érzést kelt bennünk az, ha halljuk, hogy a dal "újra hív, és indulnunk lell már"! Amikor ott állsz a tábor közepén, akkor tényleg az számít, hogy pontosan énekelj minden egyes szót? Nem, szerintem nem. Az a lényeg, hogy egy ütemre dobbanjon a szíved a melletted állóéval.

Néhány nappal ezelőtt csak ültem és néztem az két gyerkőcöt (3 és 4 évesek), meghallották a kedvenc dalukat a rádióban. A két gyerek között azonnal teljes volt az összhang, behunyt szemmel, torkuk szakadtából énekelték a dalszöveget, vagy legalábbis azt, amit ők annak hittek. :) Próbáltam nagyon koncentrálni, de ha csak azt hallottam volna, amit ők ketten énekelnek, akkor abban sem lettem volna biztos, hogy magyar dalról van szó. Néztem, ahogy táncolnak, ugrándoznak, tapsolnak, és megállás nélkül kiabálják az általuk nagyon is valósnak hitt halandzsaszöveget. Odaszaladtak hozzám, hogy én is menjek táncolni, énekelni, és csak kíváncsiságból, én is egy kitalált szöveget kezdtem énekelni, amit hatalmas kacagással és tapssal fogadott mind a két gyerkőc.

Nekik még nem volt fontos a szöveg, ők csak a zenét élvezték, nem érezték szükségét, hogy kijavítsák a másikat, ha neki úgy jó, hát énekelje úgy. Ugyanazt a dalt énekeltük, mégis mindhárman másképp, úgy, ahogy nekünk értelmet adott.

Azt hiszem többször kellene újra gyereknek lennünk, hogy csak a bennünk lévő zene legyen a fontos, ne pedig másokkal foglalkozzunk közben. Behunyt szemmel, feltartott kezekkel énekeljük a saját dalunkat.