Napról napra olvasom a különböző bejegyzéseket, melyek Attila betegségét, állapotát, hogylétét taglalják. Napok óta olvasom a rengeteg jókívánságot, az újonnan létrehozott csoportokat, a kezdeményezéseket, hogy lepjük meg Őt valamivel, hogy tudja, hogy ott vagyunk mellette.

...s ezeket olvasva mindig elkalandozik kicsit a gondolatom...

Attila 41 éve ott van elöl, nem pihent egy percet sem, jöttek a dalok, jöttek az albumok, jöttek a koncertek... mi pedig mentünk, ott voltunk mindenhol, mentünk akkor is, ha rengeteget kellett utazni érte, értük. Biztos vagyok abban, hogy nem ért mindenki egyet a látásmódommal, de én azt gondolom, hogy Attisnak most pihennie kellett egy kicsit, és mindannyian tudjuk, hogy erre egy nátha nem elég, azt egy vállrándítással félresöpri. :)

Nagyon sok olyan zenekar van 'kishazánkban', melynek rengeteg követője van, de a mi esetünket picit másnak érzem (bár tudom, hisz sokan mondják, én elfogult vagyok). Az Edda táborhoz tartozni, Eddásnak lenni ma ugyanúgy egy életérzés, mint 30-40 évvel ezelőtt volt.

...s ezzel talán meg is találtuk a legnagyobb ajándékot Attisnak, hogy újra töretlenül "ott leszünk majd mind, ha eljön az óra, ott leszünk majd mind a hívó szóra". Ha mindenki, a legkissebbtől a legnagyobbig, a legfiatalabból a legidősebbig, azok, akik csak egyetlen dalát szeretik, s akikben él az összes nóta, egyszóval mi, EDDÁSOK gondolunk rá egyetlen percet is, azt érezni fogja, ebben biztos vagyok.

Tudjátok, hogy mindenre van egy Edda dal, de most inkább "csak" Attist idézném:

"...akinek van kedve, az egy pillanatra fogja meg a másik kezét, és küldjön neki szeretetet, boldogságot, egy boldogabb jövendőt. Ha mi akarjuk - így, ennyien -, akkor ez meglesz..."