Most értünk haza. Leültem a gép elé, amíg frissek az élmények.

Hihetetlenül erősek az érzések, és rettentően csaponganak a gondolataim.

Nincs az a szó, ami kifejezné milyen érzés volt ma ott lenni az Arénában. Ez volt ÉLETEM LEGJOBB KONCERTJE. Pár pillanatig elgondolkoztam azon, hogy ezt így le merjem e írni, de most azt érzem, hogy egyáltalán nem túlzás.

Ez az én koncertem volt. Az én "Best Of" koncertem. Az én "Eddásságom" története.

Színház, Szélvihar, Szeretnélek boldognak látni, Sziklaszív, Csendes ember, Fohász, Fémszívű, atyavilág, nem is jut hirtelen eszembe minden. Én ezeken nőttem fel. Ezeket véstem az iskola padra amikor unalmas volt az óra és ezekre ugráltam otthon suli után "koncerteset" játszva, amíg Anyu haza nem ért a munkából.

Ezt ma nem lehetett jobban csinálni. Ezt SENKI nem tudta volna ma jobban csinálni.

Semmi nem volt megszokott. Az első dalnál sötét volt a színpad, nem robbantak be mindannyian. Egyetlen mikrofon állt a színpad elején, Attila odasétált, és egy olyan dalt énekelt, amihez foghatót már nagyon rég hallottam. Az üres színpadon, Attila egy szál mikrofonnal elénk rakta az életét. Pőrébben, mint eddig valaha.

Azt hiszem az utóbbi időben kicsit már elfelejtettem, hogy mit jelent Eddásnak lenni, szégyellem is magam emiatt. Ma kaptam egy kis emlékeztetőt. Azt a borzongást, azt az erőt, mint régen.

Jöhetnek az UFÓ-s, mulatós kommentek újra, mindig, mert amit Pataky Attila ma adott, az tényleg emberfeletti. Amit az Edda művek ma adott, AZ EMBERFELETTI!

Ha választanom kellene egy koncertet, amit minden Eddásnak látnia, hallania kellene, ez lenne az.

Köszönöm, hogy ott lehettem!

Köszönöm, hogy hallhattam!

Köszönöm, hogy érezhettem!

Köszönöm az én "best of" koncertemet!

...és köszönöm, hogy Eddás lehetek...