Most értünk haza. Leültem a gép elé, amíg frissek az élmények.

Hihetetlenül erősek az érzések, és rettentően csaponganak a gondolataim.

Nincs az a szó, ami kifejezné milyen érzés volt ma ott lenni az Arénában. Ez volt ÉLETEM LEGJOBB KONCERTJE. Pár pillanatig elgondolkoztam azon, hogy ezt így le merjem e írni, de most azt érzem, hogy egyáltalán nem túlzás.

Ez az én koncertem volt. Az én "Best Of" koncertem. Az én "Eddásságom" története.

Színház, Szélvihar, Szeretnélek boldognak látni, Sziklaszív, Csendes ember, Fohász, Fémszívű, atyavilág, nem is jut hirtelen eszembe minden. Én ezeken nőttem fel. Ezeket véstem az iskola padra amikor unalmas volt az óra és ezekre ugráltam otthon suli után "koncerteset" játszva, amíg Anyu haza nem ért a munkából.

Ezt ma nem lehetett jobban csinálni. Ezt SENKI nem tudta volna ma jobban csinálni.

Semmi nem volt megszokott. Az első dalnál sötét volt a színpad, nem robbantak be mindannyian. Egyetlen mikrofon állt a színpad elején, Attila odasétált, és egy olyan dalt énekelt, amihez foghatót már nagyon rég hallottam. Az üres színpadon, Attila egy szál mikrofonnal elénk rakta az életét. Pőrébben, mint eddig valaha.

Azt hiszem az utóbbi időben kicsit már elfelejtettem, hogy mit jelent Eddásnak lenni, szégyellem is magam emiatt. Ma kaptam egy kis emlékeztetőt. Azt a borzongást, azt az erőt, mint régen.

Jöhetnek az UFÓ-s, mulatós kommentek újra, mindig, mert amit Pataky Attila ma adott, az tényleg emberfeletti. Amit az Edda művek ma adott, AZ EMBERFELETTI!

Ha választanom kellene egy koncertet, amit minden Eddásnak látnia, hallania kellene, ez lenne az.

Köszönöm, hogy ott lehettem!

Köszönöm, hogy hallhattam!

Köszönöm, hogy érezhettem!

Köszönöm az én "best of" koncertemet!

...és köszönöm, hogy Eddás lehetek...

Nem szoktam kommenteket olvasni.

A közösségi oldalon kommentelők jelentős részének bizonyos mértékű közlési kényszere és rengeteg szabad ideje van, mondandója viszont semmi. Persze akad kivétel, de Ők általában kimaradnak a nagy háborúkból.

Közeledik az Edda-Aréna, és véletlenül rákattintottam a kommentekre, ahol az egyik leggyakrabban használt szó a "Slamo".

Lassan 30 éve vagyok ízig-vérig Eddás, de fingom sincs, hogy ki az a Slamovits István.

Kicsit olyan, mint egy népmese. Szájról szájra terjednek róla a legendák, egy letűnt kor legendái. Olvastam a nevét. Ismerem pár dalát.

Tudom, hogy zenélt és dalokat is írt az Eddában.

Tudom, hogy 6 évig volt a zenekar tagja, majd néhány erőltetett próbálkozás után eltűnt a süllyesztőben. Párszor próbáltam belehallgatni a nagy Slamo No zenekaros szárnyalásába, de az önsajnálattól szenvedő dalokból gyorsan elég lett.

Úgy sejtem, hogy a Slamó becsületéért öklüket rázók jelentős része nem tud ennél több információt felmutatni, sőt sokan még ennyit sem.

Harmincasok skandálják, hogy "az volt az igazi Edda, Slamóval. Pataki azóta egy nulla" (szándékosan írtam rosszul a nevet). Nevetséges, nem is éltek még akkor.

Az idősebb korosztály pedig - aki valóban hallhatta, láthatta azt a bizonyos bakancsos Eddát - érthetetlen (és értetlen) módon követi egy olyan zenekar közösségi oldalát, aminek már semmi köze Slamovits Istvánhoz, mindössze azért, hogy egy "másolás-beillesztés" paranccsal odaírják minden poszt alá, hogy azokból a régi jó dolgokból nem maradt semmi.

Szerencsére.

Egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a néhány múltban élő örömére nem Attila, hanem Slamó élesztette volna újra a zenekart.

Megmondom mi lett VOLNA: lemaradtunk volna 29 zseniális albumról és a magyarok halványan emlékeznének csak pár sorra a "búcsús slágerekből". Miről beszélek?! Nem is lennének slágerek!

Ehhez képest most egy teltházas Aréna-koncertig számoljuk a napokat, és őszintén remélem, hogy egy olyan ember, aki - a nyilatkozatai és dalszövegei alapján - utálattal gondol az IGAZI EDDA művek zenekar Pataky Attilájára, nem kerül vele egy színpadra többet.

Nem mellékes információként álljon itt, hogy az EDDA művek "legifjabb" tagja 30!! éve játszik nekünk, értünk.

Megjelent a zenekar 33. albuma.

A dalokat a megjelenés előtt már publikálták, s bár hatalmas volt a kísértés, nem hallgattam meg, türelmesen kivártam, hogy a kezemben tarthassam a lemezt. Tegnap reggel családi program lett az út a MOL kútra, izgatottan kerestem a szememmel, féltem, hogy nem lesz még, alig vártam, hogy hallhassam.

Gyorsan haza, be a lejátszóba, fülig érő vigyor, kapkodtuk ki egymás kezéből a szövegkönyvet, majd jött az első döbbenet...

(és ezt még legalább 20 másik követte)

Hallgattam sorra a dalokat, és vártam legalább egyet (egyetlen egyet a 22-ből!!), amitől libabőrözve borzongok aminél látom magam előtt, hogy egyként felugorva tombol a tömeg... de sajnos egyelőre nem találom ezt a dalt. Vagy várjatok csak, dehogynem! Hiszen rögtön az első dalban azt mondja Attila, hogy "Hórukk, hát ugorjunk!"! Azt hittem, ilyesmit csak a játszótéren mondanak a gyerekeknek. No, sebaj, a kisfiam biztosan szeretni fogja!

A Dalok a testnek album, ami a "zúzósabb" (ezt erősen idézőjelben kell érteni) dalokat tartalmazza, kicsit "hooligans"-es lett, az Eddához olyan kis "tötymörgős" (van egyáltalán ilyen szó?) nóták ezek.

Sok dalban visszacseng egy-egy régebbi dallam, néhol olyannyira, hogy hirtelen más szöveget vártam, amikor Attila énekelni kezdett. Elhiszem, hogy nehéz megújulni ennyi kiadott lemez, dal után, de azt hiszem, hogy van az a pont, amikor ezt már nem érdemes erőltetni. Igen, kicsit erőltetettnek, fáradtnak, fásultnak érzem az albumot.

Nem értem, miért merülne fel bárkiben több mint 40 év után, hogy ki ez az öt ember, így az egyik dalban erre irányuló kérdést sem értem. A válasz erre - a zenekar szerint - hogy "Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet!". Szomorúan mar bele a szívembe ez a hatalmas kontraszt, mert bármennyire is próbálják ezt belénk sujkolni, az új album egyetlen pillanatnyi "mivagyunkaRock" életérzést sem tartalmaz.

Nosztalgiaalbum.

Visszatekintés a régi, szép időkre, amikor még mi voltunk a rock és mi voltunk az élet. Egy dalban ez még elmegy, de háromban...soknak érzem.

Megdöbbenve hallgattam, hogy 2018-ban ismét divatba hozták a dalok végének lehalkítását, azt gondoltam, hogy Magyarország négy legjobb rockzenésze ezt azért másképp is meg tudná oldani.

Az albumot végighallgatva meg sem lepődtem azon - sőt, utólag bölcs döntésnek tartom -, hogy Attila elárulja, hogy a nevük Edda művek, mert a dalok alapján már nem voltam benne biztos, hogy őket hallgatom.

A lírai album jó lett. Hallgatható, ahogy persze a másik is, ha nem Eddát vár az ember lánya (vagy fia). A borzongva libabőrözés ezen a lemezen megérkezett, egyetlen dal formájában, ami a 22 új dal tekintetében nem is olyan rossz arány. :)

Egyetlen hónap van az Aréna koncertig, ahol Eget-Földet megrengető előadást várok, új dallistával, új műsorral, mert e nélkül már "hamisnak hallom a régi dallamot".

A szívem összeszorul, hogy ezt kellett írnom, hallgassátok "jóra" az új albumot!

Azért szeretem az UFO-s, NASA-s, világvégés cikkeket, mert ezekben mindig Attilát tekintik a leghozzáértőbb személynek, pedig ő csak a saját nézeteit mondja, miért is ne tenné?!

Tegnap már láttam a Hír24 cikkét, de tudatosan nem kattintottam rá, ma azonban minden igyekezetem ellenére elém került. Azon gondolkoztam, miközben végigfutottam a sorokat, hogy milyen szomorú dolog, ha egy ilyen portál, mint a Hír24 csak akkor tud eladni egy cikket, ha azt Pataky Attila nevével kiáltják világgá.

Szó se róla, valóban világra szóló bejegyzés lett, ezen legalább lehet csámcsogni, az embereknek úgyis csak ez a fontos, s úgy tűnik, az újságíróknak is. Lehet, hogy némi utánajárással, egy kicsivel több munkával megkérdezhettek volna egy Attilánál illetékesebb személyt (bár tudom, a méltán elismert, cseppet sem a média által formált, csupa nagybetűs KÖZTUDATban Patakynál nincs kompetensebb NASA-ügyben), s talán akkor még némi hírértéke is lenne a cikknek.

Azt hiszem, hogy így lehet a leginkább formálni a köztudatot, ha a számunkra legmegfelelőbb embert kérdezzük meg a témában, aki azt mondja, amit várunk. Nem számít, hogy a saját nézetein kívül semmi köze a témához, de legalább el lehet adni a nevével a hírt, s legyünk őszinték, bármi mást is.

Nyugodt szívvel dőlök hátra a székben, semmi nem változott a világban: Örök életű fénylények vagyunk!

...ha még nem tudtátok volna.

A mai EDDA nótám:

"Nem keresem többet az igazságot, csak leülök csendben, halkan ülök és várok. Ha eljön újra, majd illendően köszöntöm, s mint régi barátok, együtt ülünk a földön."

Elég vegyes érzésekkel léptem be tegnap este a Barba Negrába, kicsit tartottam attól, hogy túl nagy lesz az elvárás, mást vártam, mint egész évben. Meg is kaptam!

Különös nap ez a Szilveszter, mindenki másképp indul bulizni, akkor is megy, ha egyébként nem szokott, jobban készül, izgatottabb, már egy héttel előre tudja, hogy jól fogja érezni magát, stb., stb. Ezt lehetett már akkor is érezni, amikor beléptünk az ajtón. 

A Pataky művek azt hiszem az általam eddig látott koncertek közül a legjobbat nyújtotta. Volt itt minden kéremszépen: Könnyű préda, Kék sugár, EDDA nóta, Pataky művek dal, színes paróka, villogó szemüveg. Nem mellesleg Nándi Balázs Patrik jelmeze és Némci Dombó Szabi álruhája vitte a prímet! ;)

Aztán "megérkezik öt ember, öt különböző irányból, az öltözőben már elkezdődik valami, mindannyian kezdenek egymásra hangolódni, majd odaállnak a színpad elé, s azon a néhány lépcsőfokon felfelé megtörténik a teljes átváltozás: ők lesznek az EDDA művek."

Csoda történt tegnap este, ehhez kétség sem fér. Attila akkora energiával szántja fel a színpadot minden alkalommal, ami minden hazai és külföldi előadó becsületére válna. A tenyerén hordozza a közönséget, és a hangulatot pedig - ahelyett, hogy szinten tartaná - folyamatosan fokozza. A legjobb koncertek azok, amikor a zenekar is jól érzi magát, ebben sem volt hiány tegnap este. 

Imádtam, amikor nem tudtam letenni a kezemet magam mellé, annyian voltak (s ez valahogy jó tömeg volt), amikor Attila leállította Gömét a Kölyköd voltammal, mert Ő még nem akart hazamenni, amikor eljátszották az Egy ez a tábort, amikor a Fény és az Árnyék együtt játszott a színpadon, amikor együtt énekeltük a Himnuszt, amikor piros-fehér-zölddé változtak a szívek, amikor a srácok lejöttek, és velünk voltak a koncert után is. 

Azt a bizonyos lécet, amit az elvárásaim magasugró iskolájában helyeztem el az este előtt, kinevették, és könnyűszerrel átugrották. 

Azt hiszem, a miénk az egyetlen olyan tábor, amiben nem csak mi, rajongók, hanem a zenekar is tábortagok. Nem külön létezünk, hanem együtt. Egyszer ők a fény, mi vagyunk az árnyék. Máskor mi vagyunk a fény, ők az árnyék. 

S amikor ez a csodálatos összhang találkozik, olyankor MI VAGYUNK A ROCK!

Tudom, tudom, minnnnndenki olvasta Attila új versét, és tudom, senkinek nem tetszik. Nekem sem. Így nem.

Tuti ami ziher, kezdem az elején, olvassátok:

PATAKY ATTILA - LIBERÓTÁK
(Liberális idióták)

Liberális szenny ömlik 
Mindenütt a Csatornákból,
Elfedve az igazságot
Éltetve a hazugságot.

De vége van már, vége
Az álarcos bálnak,
Mutassátok magatokat, 
Mutassátok a világnak.

Ti nem emberek, hibridek vagytok
Kékvérű tébolyultak,
Eladtátok a lelketeket,
El a kárhozatnak.

De rettenetes lesz az ára 
A Karma tengerében,
A dimenziók legaljára
Zuhantok a mélybe.

Fizetni fogtok mindenért 
Életek ezerével, 
Csak az történik veletek, 
Amit megérdemeltek.

Ref: Liberóták járják a táncot Híd: A Sorstalanság is egy sors
Liberóta módra, Híd:És Ti (azt) választottátok
Szünet nélkül tébolyultan Híd: A Mi utunk egy másik út
Cinikus vigyorral. Híd: Mi azon megyünk végig.

Nincs benne ritmus, nincs benne semmi, 
Csak gyűlölet (van) Káoszra éhes. 
Nincs eleje és nincs vége,
Ez a fajta bármire képes.

Amikor elolvastam a verset, az a pillanat jelent meg előttem, amikor a kezemben tartok egy új albumot, egyetlen dalt ismerek csak róla, s már alig várom, hogy hallhassam az összes többit. Szép lassan lebontom róla a fóliát, kinyitom a tokot, berakom a lemezt a lejátszóba, s még mielőtt elindulna az első dal, elkezdem lapozni a borítóként szolgáló szövegkönyvet. Olvasom a sorokat, nem is nagyon tudom összerakni a szavakat, kicsit azt érzem, hogy se füle, se farka, nem igazán érzem a magaménak. Aztán megszólal a zene, érzem a basszus lüktetését, a dob ritmusát, a gitár dallamát, s még mindig csak nézem a szöveget. Elkézpzelni sem tudom, hogy a kettőből hogyan lesz egy egész.  De nem is ez a dolgom. Várom, hogy elkezdődjön, s már jön is: "Ezüst tükörben láttalak, a lelkünk rezdülése vagy, mintha az idő nem lett volna, ott voltunk mind varázsszóra..." Hirtelen összeáll minden, ahogy mindig is szokott. Nem, nem magától, és az esetek nagy többségében nem is Attilától....hanem az EDDA művek zenekartól.

Mi a különbség a mostani vers, s e között?:

"Ígérgetnek, hazudoznak, jól megélnek belőle, 
s közben egy egész világ megy lassan tönkre tőle.
A pénzizmus csodája eltűnik örökre
önmagát falja fel nagyprofit éhsége.

Pedig teremthetett volna akár boldogságot, 
de ördögnek fiai ezt is elkúrtátok!"

Számomra egyedül az a különbség, hogy az utóbbi részlethez már "hozzányúltak" Alapiék is, s lett egy olyan nóta, amire bármelyikőnk szívesen tombol a koncerteken.

Mondhatunk sok mindent, s őszintén mondom, hogy ez így, ebben a formában egyelőre nekem sem tetszik, de el tudom képzelni, hogy egyszer születik hozzá egy olyan ütős zene, amivel már ez lehet az Edda művek 33. albumának "politizáló" nótája. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebből...

"...mert mi egy csapat vagyunk, és csak együtt szállhatunk!"